Beleolvasó az első könyvemhez

A közösségi felületemen tegnap kiraktam, hogy ma elérhetővé teszem az első könyvem beleolvasóját. Igen, ebben a bejegyzésben lentebb tudjátok elolvasni a könyv prológusát. 

FIGYELEM! A beleolvasót a kiadó még nem szerkesztette! A beleolvasót felhasználni és továbbítani engedélyköteles. 

Biztosan már izgatottan várjátok mi lehet a prológusban, nos ha lentebb görgetsz akkor megtalálod!

Az álmok világa sosem volt csupán a képzelet játéka. Az ősi idők óta létezett egy hely, ahol a gondolatok és érzelmek formát öltöttek, ahol a valóság törvényei meghajoltak, és ahol a legapróbb kívánság is szárnyakat kapott. Ezt a helyet a régiek Álomhatárnak nevezték. Ám a kapuk, amelyek ehhez a világhoz vezettek, elzárultak – vagy legalábbis az emberek így hitték.

Eszter, a tizenhat éves lány, sosem gondolta, hogy különleges. Szerette a csendes estéket, amikor csak ő és a csillagok voltak ébren, a kicsiny falut körülvevő erdők szélén üldögélve. Az apjától hallott mesék az Álomhatárról régen is színesek voltak, de mostanában egyre többször érezte, mintha ezek a mesék többek lennének egyszerű történeteknél. Mintha hívnák.

Ezen az éjjelen valami más volt a levegőben. Az égbolt mélyebb kékre váltott, mint amit Eszter valaha látott, és a hold – az egyetlen hold, amit ismert – kettévált, majd lassan két különálló fénygömbbé formálódott.

Ez csak egy álom - suttogta magának, miközben a fák felől halk zizegést hallott. A lába alatt a fű hűvös és puha volt, de ahogy megmozdult, mintha a talaj apró szikrákat szórt volna.

A zizegésből hang lett. Egy fiú hangja, távoli, alig hallható, de valahogy mégis érthető:
Eszter... túl sokáig vártunk. Gyere.

A lány megpördült, de nem látott senkit. A szívverése felgyorsult, a levegő mintha nehezebb lett volna. A tisztás szélén állt, és most egy szürke, magas kőkaput vett észre, amely eddig nem volt ott. A kapu felületén faragott minták futottak végig, amelyek egy pillanatra megmozdultak, mintha lélegeztek volna.

• Ez nem lehet valódi - motyogta, de a hang belülről újra megszólalt.
  - Az álmaid mindig valódiak voltak. Most már tudod, hogy hova tartozol.

Ahogy közelebb lépett a kapuhoz, érezte, hogy a világ vibrálni kezd körülötte. A kőlapok mögött egy teljesen másik hely sejlett fel. Egy égbolt, amelyen csillagok ragyogtak, mintha le akarnának zuhanni, egy hatalmas város romjai, amelyeket vastag indák és különös, fluoreszkáló növények borítottak, és egy végtelen folyó, amely fénnyel telt meg, mintha folyékony holdfény lett volna.

A kapu előtt állva Eszter hirtelen érezte, hogy nincs egyedül. A fiú, akinek a hangját hallotta, most ott állt mögötte. Az arca homályos volt, mintha még nem döntött volna a világ, hogy milyen vonásokat adjon neki. Csak a szeme volt tiszta, és abból egyetlen szót olvasott ki: "Remény."

• Belépsz, vagy örökre álmodó maradsz? - kérdezte a fiú, és kinyújtotta a kezét.

Eszter lenézett a saját kezeire. A talaj, amin állt, lassan foszladozni kezdett alatta, és érezte, hogy a világ, amit ismert, nemsokára eltűnik. Csak egy választása maradt.

Mélységesen mély levegőt vett, és átlépett a kapun.Ahogy Eszter átlépett a kapun, a világ megtört körülötte. A csend, ami eddig körülvette, hirtelen szétrobbant: susogó fák, távoli madárdal, és valami különös zene töltötte meg a levegőt. Mintha egy rejtélyes, láthatatlan zenekar játszott volna a szélben.

Eszter körbenézett. Egy mezőn találta magát, ahol a fű szárai ezüstösen csillogtak, és amikor megérintette őket, apró szikrák pattantak elő az ujjai alatt. A levegőben illatok keveredtek: mézédes virágok és frissen hullott eső illata, de valami ismeretlen, fémes szag is megbújt közöttük, ami hideg borzongást küldött végig a gerincén.

• Ez... ez valóságos? - suttogta, de a saját hangja alig volt több egy szellőnél.

"Valóságosabb, mint bármi, amit eddig ismertél." A fiú hangja most már határozottabb volt. Eszter felé fordult, és meglátta, hogy az arca kezdett kirajzolódni. Tizenhét-tizennyolc éves lehetett, fekete haja kuszán hullott a homlokába, de a szemei – a szemei olyan fényesen ragyogtak, mint a csillagok.

• Ki vagy te? - kérdezte Eszter, és érezte, hogy a kérdésben nem csak a kíváncsisága, hanem a félelme is ott lapul.

• A nevem Áron - mondta a fiú, és halványan elmosolyodott. De most nem én vagyok fontos. Az Álomhatár megérkezett hozzád, és ez azt jelenti, hogy te vagy az, akit választott.

Választott? Mire?

Áron előre lépett, és egy pillanatra elgondolkodva nézett rá, mintha fontolgatná, mennyit áruljon el. Ez egy hely, ahol az emberek álmai formálják a világot. De az utóbbi időkben valami megváltozott. Az álmok... elhalványulnak, és ezzel együtt a határ is. Ha nem teszünk valamit, mindez eltűnik.Kezével végigmutatott a tájon. És vele együtt eltűnhet minden, amit az emberek valaha képzeltek.

Eszter megpróbálta feldolgozni a hallottakat. Álmodott volna? De minden olyan valóságosnak tűnt. A szél hűvös érintése, a fű szikrázó érintése a bőrén... Nem lehetett álom.

• Miért én? Miért pont most? - kérdezte.

Áron szemei komollyá váltak. Az Álomhatár kapuit nem nyitja ki bárkinek. Csak azok léphetnek be, akiknek a szívében még megvan a hit, hogy az álmok megváltoztathatják a világot.

• És mi van, ha én nem hiszek ebben? - Eszter kihívóan nézett rá, bár a hangjában rejtett kétely bujkált.

Áron elmosolyodott.

• Akkor miért jöttél ide?

Eszter elhallgatott. Igazából ő sem tudta, miért tette. Csak a hang hívása, az a különös érzés, hogy valami más vár rá – valami, amit még nem értett.

• Az időnk szűkös - folytatta Áron, és a mosolya elhalványult. A kapu, amin átléptél, csak egyszer nyílik meg minden egyes kiválasztottnak. Ha innen távozol, soha többé nem térhetsz vissza. Ezért meg kell értened: az, hogy itt vagy, nem véletlen. Egy küldetés vár rád. Az Álomhatár sorsa talán rajtad múlik.

Eszter hátralépett, és tekintetét a távoli hegyek felé fordította. Az egyik csúcs körül halvány zöld fény örvénylett, mintha egy láthatatlan kéz festette volna az eget. Belül érezte a kérdéseket, amelyek szinte szétfeszítették: mi van ott? Miért ő? És mi fog történni, ha kudarcot vall?

De egyetlen kérdése volt, amit hangosan is kimondott: És ha nem akarom?

Áron lassan biccentett. A döntés mindig a tiéd. De ha nemet mondasz, nemcsak az Álomhatár, hanem a valóság is megváltozhat. Többet veszíthetünk, mint gondolnád.

Eszter mélyet sóhajtott, és érezte, hogy a súly a vállaira telepedik. Az álomvilág furcsán valóságos szépsége egyszerre nyűgözte le és ijesztette meg. Tudta, hogy nincs visszaút.

• Rendben - mondta végül. Mutasd az utat.