1. fejezet - részlet

A szél úgy süvített végig a Névtelen-hágón, mintha maga a világ is sóhajtott volna egy utolsót. Alénya mélyen a csuklyája alá húzta a fejét, de a jéghideg légáram még így is megtalálta az arcát. A hó nem hullott – már napok óta nem –, de a levegő nehéz volt, mintha valami láthatatlan kéz tartaná vissza a felhőket. Ez rossz jel volt.

A lélegző torony még kilométerekre magasodott tőle, de már látta a jellegzetes, spirálban tekeredő formáját, mintha maga is egy sárkány farokcsigolyáiból épült volna. A falakból halványan szivárgott a fény: az ősi lélegzet emléke, amit a sárkány őrzött odabenn.

– Állj! – kiáltotta egy hang.

Alénya ösztönösen hátranyúlt a kabátja alá, ahol a fából faragott sárkánykulcs lapult. De a hang nem fenyegető volt – inkább kedves volt.

A hóval borított úton két alak közeledett: egyikük a tűz-diakónus vörös köpenyét viselte, a másik pedig a szél-diakónus szürkébe burkolózott. Mindketten magasak, arcukat maszkkal fedték el, mint mindenki, aki a torony közelébe merészkedik.

– Mit keresel itt, gyermek? – kérdezte a szél-diakónus. A hangja olyan volt, mint az őszi avar roppanása.

– Az ezerlélegzetű hívott – felelte Alénya, és bár hangja reszketett, nem a félelemtől, hanem a hidegtől, amit belül érzett.

A két diakónus összenézett. Az ilyesmit nem szokták csak úgy mondani. A sárkányok nem beszélnek – legalábbis senki szerint nem. De Alénya tudta, hogy ez hazugság.

A torony kapuja mögött mozdult valami. Nem ember volt. Nem is állat. Egy halk, mély sóhaj szivárgott át a kőrésen – öreg és fáradt volt, mintha egy egész világ vágyódna álom után.

Alénya pontosan értette a sóhajtás jelentését.

A kapu recsegve-nyögve nyílt ki, mikor odaért a toronyhoz, mintha nem vasból és kőből, hanem bordákból és tüdőből készült volna. A két diakónus némán intett Alényának, hogy lépjen be. A lány nem tudta, mit várjon odabent – de amint átlépte a küszöböt, minden hang elhalt. Nem volt több szél. Nem hallotta a lépteit. Csak a szívverése visszhangzott, mintha az egész torony azt dobolta volna vele együtt.

A belső tér óriási volt. A falak mentén száz lámpás lebegett a semmiben, mintha az éjszaka csillagai költöztek volna le közéjük.

Az oszlopok között lassan gomolygott a sárkánylehelet: áttetsző, kékesen derengő köd, amely néha mintha alakot öltött volna – egy karom íve, egy pikkely villanása. A fő-diakónus már várt rá. Feje fölött félkör alakú, aranyból kovácsolt glóriát viselt, amelybe apró sárkányfogakat foglaltak. Hangja, amikor megszólalt, egyszerre volt méltóságteljes és kimerült:

– Az ezerlélegzetű egy évszázada nem szólalt meg senkihez. Ha valóban hívott téged, akkor vagy hazudsz... vagy a világunk még menthető.

Alénya közelebb lépett. Nem felelt. Csak lassan elővette a sárkánykulcsot – a tenyerén nyugodott. A kulcs nem volt nagyobb egy madártojásnál, de belső fénye dobbant, mint egy lélegzet.

A fő-diakónus intett, mire az egyik oldalfolyosóról előgurult egy hatalmas kőmechanizmus – olyan volt, mint egy szív, de rekeszekkel és fogaskerekekkel.

– Ez az első pecsét. – A diakónus hangja már halkabb volt. – Hat zárat kell feltörnöd, hat tornyon át, hat emlék sárkánylélegzetét kell újra fellobbantanod, mielőtt az ezerlélegzetű elhalványul. Talán beszél veled.

Alénya odalépett. A kulcsot lassan a zárba helyezte. A világ egy pillanatra megállt.

Aztán:

Egy fuvallat. De nem kívülről. Belülről.

A torony belsejéből hirtelen áramlani kezdett a meleg, eleven lehelet. A lámpások fellobbantak. A falak megmozdultak. A diakónusok hátráltak.

A kulcs elfordult.

És valami felébredt.

A kulcs elfordulásával a torony egész szerkezete megremegett, de nem úgy, mint egy omladozó épület — inkább mint egy test, amely mély álomból ébred. A falak repedéseiből vékony, fénylő pára kezdett szivárogni, lassan, mint a füst, amely nem a tűzből, hanem emlékekből született.

Alénya hátrébb lépett, de a fő-diakónus egyetlen kézmozdulattal megállította.

– Ne fuss el előle. Ha valóban szól hozzád, nem fog bántani. Ez csak a múlt... vagy annak egy árnya.

A pára örvényleni kezdett, és a levegő nehezebbé vált. A lány hirtelen máshol volt.

Nem tudta, mikor történt az átlépés, csak azt, hogy a torony fala eltűnt, a kőpadló helyét sivatagi homok váltotta fel, és a világ vörösben izzott. Fölötte az ég lángolt, és hatalmas, sötét sziluettek húztak el a felhők között.

Az egyikük különösen hatalmas volt, pikkelyei ezüstösen csillogtak a vérvörös ég alatt. Nem volt neve, de Alénya tudta, hogy ő az: az ezerlélegzetű, abban a korban, amikor még teljes erejében uralta a szelek és tüzek ritmusát.

A látomás nem volt álom. Testének minden sejtje érezte a hőt, hallotta a sárkányok énekét — mély, többszólamú hangzást, amely egyszerre szólt a tűzhöz, a vízhez és a csontokhoz. A világ akkor még nem volt repedezett. A föld alatti városok énekeltek, a felhők suttogtak, és a sárkányok nem rabok, hanem teremtők voltak.

A jelenet azonban hamar változott. A sárkányok zuhanni kezdtek. Egyikük tüzet okádott, nem égre vagy földre, hanem egy városra. Emberek rohantak szét. A látomás széttört, és egy pillanatra sötétség nyelte el.

Aztán újra ott állt a toronyban. A diakónusok arca megfeszült, mintha ők is részesei lettek volna a látomásnak, de nem szóltak semmit.

A fő-diakónus csak ennyit mondott:

– Ez volt az első. Most már érted, miért fél tőlük mindenki.

Alénya reszketett, de nem a félelemtől. A látomás alatt... érzett valamit. Egy szót, ami nem volt szó. Egy hangot, ami nem hangként szólt hozzá.

"Segíts megemlékeznem... különben elfelejtem magam."

A sárkány nem egyszerűen élt. Kezdett elfogyni. Emlékei lassan elhalványultak, és ha elfelejti, ki volt... az egész világ vele hullik majd alá.

Alénya lehunyta a szemét. A hat kulcsból már egy felébredt. És az út csak most kezdődött.